Tartalomjegyzék

Impresszum

1. fejezet Előzmények

London, 1895. május 9.

2. fejezet A levél

3. fejezet Kezdődik

4. fejezet A szüreti bál

5. fejezet Téli kalamajkák

1. fejezet
Előzmények

Angliában járunk, valamikor az 1890-es évek végén. Anglia északi részén, ahol sötét van, sokat esik, és a madár sem jár. Vagy talán mégis?

Egy vékony, magas fickó töri át magát a bozótoson. Fekete cipő, fekete nadrág, fekete kabát, és fekete kalap van rajta. Aztán van nála még egy piros viharlámpa. A kabátja nem túl hosszú, az ágak mindig beleakadnak, ezért mindig lehúzza, hogy ne fázzon annyira a dereka, mert bizony cudar szelek fújnak ám azon a helyen, amelyektől még a kabátban is fázol. Amíg én ezt mesélem, a barátunk már át is verekedte magát a bozótoson. És itt lesz érdekes…

London, 1895. május 9.

– Mr. O’Donnel kérését, miszerint tanári állást kíván vállalni az Edinburgh-i Egyetemen, tanulmányi eredményei és szapora nyelve alapján elfogadtuk. További utasításainkat levélben juttatjuk el önhöz. Gratulálunk!

– Köszönöm! Viszontlátásra, uraim!

– Viszontlátásra, Mr. O’Donnel! Minden jót!

Ez vagyok én: Jim O’Donnel.

Frissen végzett tanár, aki csak arra vár, hogy továbbadja tudását a gyerekeknek. Csak éljen csendesen, jókat egyen, ne látszódjon meg rajta, találjon egy… na, mindegy.

Itt, Londonban élek barátommal, Tommal. Van két nővérem és egy húgom. A szüleimmel Devonban élnek, ahol édesapám az erdész, édesanyám gazdálkodik. Ennyit tudnék mondani magamról, és még talán annyi, hogy… semmi, lényegtelen.

Még talán annyi, hogy a mi kis Jimynknek kicsit nehezem mennek a dolgai a tanulásban – ezt már kezdi leküzdeni –, a munkában, a lélek terén, és hát a szerelemben. De nagyon vág az esze, jó emberismerő, udvarias. Csak egy kicsit még érnie kell. Az apja erre azt szokta mondani, hogy „még zöld”.

De most nézzük meg, mit csinál a barátunk!

– Szia, Tom!

– Hello Jimy! Na, milyen volt a meghallgatás?

– Jó volt. Azt mondák, hogy sokat beszélek, de nem sértően mondták, hanem csak úgy, és azt, hogy jók az érdemjegyeim.

Eközben veti le a cipőjét és a kabátját.

– És?

– Végül is ennyi. Azt mondák, kiközvetítenek egy iskolába valahol Edinburgh környékén, mert csak ott van hely, és ha elfogadom, akkor oda megyek és tanítok.

– De hát ott hideg van, és te azt utálod. És egyáltalán nem is értem, mi ösztönzi őket arra, hogy neked ily buzgalommal állást találjanak.

– Nem is utálom annyira, csak fázós vagyok néha, de volt már olyan, hogy te fáztál, és én nem. És nem tudom, de végül is az a dolguk, nemde bár ?

– Jól van. Csak mondtam.

– Tudom.

– Mit csinálunk ma?

– Én mindenekelőtt eszem, aztán teázhatunk, aztán majd eldől.

– Teázhatunk, aztán majd eldől, blee!

– Én fogok mindjárt eldőlni, ha ez így megy itten tovább.

Hát igen, Tomy barátunk nem a kifinomult nyelvéről és a fejlett műveltségéről híres, hanem dolgos kezeiről, és rendkívüli becsületességéről. És amióta Jimy műveltségi nyelvi és viselkedési órákat vesz, ez csak fokozódik. Azt azért tudni kell, hogy Jimynél megüti a szellemi szintet, különben nem találnák meg a hangot, és az nem túl jó a lakótársaknál.

Apropó, lakótárs…

Van ám még egy bejáró vendég a lakásban – ő Peter, aki a Scotland Yardnál dolgozik, mint rendőr. Ő a felügyelő jobbkeze, és ez nem éppen hátrány.

Jimy a konyhában készíti ételét, ami tegnapi marhasült, hozzá főtt burgonya és víz. Ha már a konyhánál tartunk, ezennel be is mutatnám barátaink otthonát.

London külvárosában van, a Northumberland Streeten, egy kis emeleti lakásban. Tőszomszédságában áll egy kocsma, és látótávolságon belül a Temze. A lakás egy előszobából, egy étkezőből, egy mellékhelyiségből, két szobából és egy hallból áll.

Barátaink itt tengetik gondtalan mindennapjaikat, míg…

2. fejezet
A levél

Csengetnek.

– Ki az? Nézd már meg, legyél kedves!

– Nézd meg te! – mondja Tom.

– Nézd meg te, én most eszem.

– Én pedig elmélkedem.

– Aztán min? Na, mindegy, megnézem én.

Jimy az ajtóhoz megy, majd kisvártatva visszatér egy levéllel.

– Ki volt az?

– Csak egy levél.

– És kitől?

– Mindjárt megnézem. A tanítóképzőből jött, hogy mehetnék tanítani, csak…

– Csak?

– Csak el kéne mennem Londonból, Newcastle upon Tyne-ba.

– Hova?

– Newcastle-be

– Az hol van?

– Hát ha Tyne, akkor valószínűleg a Tyne folyó partján van valahol.

– Na jó, és az hol van?

– Valahol északon.

– És ezt te honnan tudod?

– Nem tudom, láttam egy térképen. Egyébként nagyváros, tehát nem lehet különösebben kifogásolható lakhely.

– Észak, húha! Te fel akarsz oda menni?

– Miért, az nem a világ vége, csak északon van. És még nem tudom, majd alszom rá egyet.

Másnap reggel…

– Jim?! Jimy?!

– Itt vagyok.

– Jó reggelt!

– Jó reggelt!

– Mit csinálsz?

– Gondolkodom, miért kérded?

– Csak kíváncsiságból, mert már fent vagy, és ülsz azzal az érdekes tekinteteddel, amit ha meglátok, nem tudom, hogy féljek vagy örüljek, vagy már megint valami meló van.

– Miért, milyen meló következett a közelmúltban ezen nézésem után?

– Például a hölgy a kocsmából, akit te jobban meg szerettél volna ismerni, és én voltam a segéderő.

– Azért, mert el kellett lopnod egy gazdag ember ruháját, és nagy udvariassággal be kellett mutatnod a hölgynek?

– Nekem az elég megterhelő volt. Mondjuk, nem a lopás, hanem a bemutatás, nem mert az… áh!

Mindketten elkezdenek nevetni, amire azért érnek rá, mert egyikőjük munkája sem igényel koránkelést. Ha csak nem valami kétes üzletben vannak, amihez az éj leple és a hajnal homálya szolgáltatja a „hangulatot”…

– Ha-hah-hah, jaj, ez igaz! A lopáshoz tényleg értesz, de az a bemutatás hagy némi kívánni valót maga után, de ez így volt jó, tekintve, hogy a hölgy egy örömlány volt.

– Úgy gondolom, kevesebb beszéddel is beérte volna.

– Az is lehet. Egyébként döntöttem.

– Miről?

– Eldöntöttem, hogy elmegyek Newcastle-be.

– Ööö… hát nem mondom… jó, örülök neki. Azok után, hogy te mindenen napokat vagy heteket rágódsz, ez nagy előrelépés. Ha szeretnél menni, hát menj.

– Köszönöm, és…

– Nem beszélsz, jössz velem.

Gyorsan felkapták kabátjaikat és kimentek az utcára, Tom megtakarított pénzével a zsebében. Thomas nagyon lelkesen és nagylelkűen az összes pénzét elköltötte legjobb barátjára.

Vett neki egy új lábbelit és egy új pipát, és hozzá dohányt, sőt egy üveg piát is rásózott. Ne kérdezzék, mit, én sem tudom, de talán nem is baj.

Pedig Jimy nem él ezen bűnös élvezetekkel. Bármilyen meglepő, az italt ugyan nem veti meg, de nem láttam még részegen. A pipának egyszer hódolt be, de nem volt túl hűséges. Nem, látván, hogy Tom ily élvezettel és odaadással költi megtakarítását, ami ebben az estben a vagyonos francia úri kisasszonyok zsebéből származik. Őket Tom volt olyan kedves elkalauzolni a város nevezetességeihez, azután az italtól és izgalomtól megrészegült hölgyek bizony nála felejtették útravalójukat.

De amíg én ezt mesélem, addig Jimy már a borbély kése és keze alatt szépül, és egész jólfésült úriembernek néz ki, amikor visszatér a túráról. Ebéd után elmentek vonatjegyet vásárolni. A szerelvény ma délután egykor indul a Kings Cross-ról, ami nagyon izgalmas lesz, tekintve, hogy még egyikőjük sem utazott vonattal.

– Minden megvan?

– Igen. Vonatjegy, kalap, könyvek, bőrönd.

– Milyen könyvek?

– A fele a tankönyveim, a másik része pedig olvasnivaló.

– Miért, te szoktál olvasni?

– Nem, de majd ott fogok.

– Te tudod, menjünk.

Elmentek az állomásra, elbúcsúztak, és Jimy nemsokára úton volt a jövője felé.